Igen, írni bárhol lehet, mint ahogyan olvasni is. Az olvasáshoz persze kell valami olvasnivaló, az íráshoz pedig néhány kellék. Papír, toll, nekem éppen laptop és mobilnet.

A laptop azért kell, hogy ne kelljen utólag bebillentyűzni a létrejövő tartalmat, a mobilnet pedig azért, hogy egyből a felhőbe kerülhessem, s ne utólag kelljen töltögetni, szinkronizálni.

Most éppen Somogyszilben üldögélek egy diófa alatt, a régi napközi udvarán. Előttem első lakásunk hátsó fala. A mögött a fal mögött kezdtük feleségemmel a nagybetűs életet közösen. Azóta sok év eltelt, sok minden történt. A napközi, mely jó ideig könyvtárként is üzemelt, összedőlt. A lakás előtti templomot azonban szépen kitatarozták. Annak idején sokat viccelődtem azzal, hogy az Isten háta mögött lakunk.

Bizony, komoly változások történtek azóta. Ma egy Linuxos gépen írom ezeket a sorokat, mely egy Windows-os mobilról kapja a netet, és a Google tárhelyre menti, amit írtam. Így integrálom itt, a diófa alatt az ellenérdekelt óriások technológiáit, s nekik köszönhetem, hogy írni modern módra is, bárhol lehet.

Nosztalgiázhatnék a falat nézve, hogy milyen remek idők voltak itt, az Isten háta mögött, de nem teszem. Ha a szolgáltató nyújtotta hézagos térerő nem kényszerít ide, akkor máshol, másról írnék. Ami elmúlt, azt nem visszasírni kell, hanem tanulni belőle, ha van mit.

Miközben fejlődünk, romlunk is, az ember romlandó. 30 éves kora után egyre gyorsuló ütemben adja meg magát a rárontó időnek. Miközben egzisztenciálisan, szellemileg, emberileg még sokáig fejlődhet, a testébe kódolt végzet teszi a dolgát rendületlenül.

Amíg lehet, persze, ellenállsz, időről időre azt gondolod, van mód elkerülni az elkerülhetetlent, de aztán rádöbbensz, nem lehet. Mint ahogyan az összetört poharat sem lehet összerakni, legfeljebb összeragasztgatni, vagy beolvasztani, de akkor az már új pohár lesz, ami lehet, a régi anyagából készült, de a produktum mégis új. Mint ahogyan a napközit sem lehet már helyrehozni, csak újat építeni a helyébe, de azt meg minek, ha nincs kinek. A falvak, akár az emberek, csak öregednek, a folyamat bármennyire fájdalmas, csak lassítható, de vissza nem fordítható. 

Az újraértelmezett létezés, fogyó népesség mellett nem produkálhat megújulást. Visszaköltözhetek az Isten háta mögé, de attól még nem leszek újra húsz éves s nem vár rám hosszabb jövő.

Így van jól, ahogy van. A diófa alatt, időtlen csendben fogadom el, ami mára adatott, s békélek meg a gondolattal ismét, minden utunk a pusztulásba visz. Itt, a diófa árnyékában mondom azt is, nem baj. Maradni kell, s élni itt, amíg maradhatunk.