Életünk egyik legalapvetőbb élménye, ha tisztában vagyunk vele, ha nem, hogy tulajdonképpen emlékeink által létezünk. Önazonosságunk alapvetően emlékeinkből fakad.
Jövőnk csupán elképzelhető, megtervezhető, elvárható, jelenünk pedig pillanatnyi, hiszen minden, ami velünk történik, a pergő pillanatok ritmusára válik múlttá, s ezzel emlékké.
Emlékeink pedig sokfélék lehetnek, vannak, amiket valós emlékként élünk meg, és vannak, melyekre ugyan nem emlékszünk minden pillanatban, ám ott vannak velünk és segítenek vagy prekoncepcióként gátolnak, ha eljön az idejük.
Akadnak aztán olyan emlékeink, melyek soha nem történtek meg velünk, mégis emlékezni vélünk rájuk, és ha valaki, vagy valamilyen esemény szembesít vele, hogy a dolog nem, vagy nem úgy történt meg, ahogyan véljük, bizony elcsodálkozunk.
Bizonyos elméletek szerint lehetnek még, az úgy nevezett kollektív tudattalanban tárolt, közös emlékeink. Ezek afféle genetikai kódként, vagy egyszerűen csak megmagyarázhatatlan reakcióként alakítják viselkedésünket.
Láthatjuk tehát, hogy emlékeink igencsak fontos szerepet játszanak az életünkben. Mondhatnánk azt is, hogy emlékeink által vagyunk, hiszen azonosan értelmezett, közös emlékeink tesznek ismerőssé, rokonná, baráttá, vagy éppen ellenséggé bennünket másokkal.
Mindez annyira természetes, hogy a legtöbben tudomást sem veszünk róla, az emlékek, csak régi ismerősökkel történő anekdotázásként jelennek meg. Szinte soha nem tudatosul bennünk, hogy az emlékek kapcsolnak minket a jelen gyorsan tovatűnő valóságához.
Még pusztuló sejtjeink is emlékeznek az előző generációk állapotára és tartanak bennünket valamilyen betegségben. Lehet, a gyógyuláshoz nem kellene más, mint megtanulni tudatosan felejteni. Eltüntetni emlékeink közül a rosszat, azt, ami megbetegít, azt, ami visszahúz, azt, ami állandóan, újra és újra eljátssza velünk a régi történeteket, kicsit áthangszerelve, de a következményeket tekintve nem változó módon.
Ha elfogadjuk a fenti érvelést és belátjuk, hogy emlékeink gólyalábain egyensúlyozunk a halál felé, akkor arra is gondolhatunk, hogy az emlékek tudatos használata akár valódi változást is hozhat.
Ha képesek lehetünk arra, hogy tudatosan emlékezzünk és az emlékeket tudatosan szelektáljuk, a rosszakat karanténba tegyük, a jókat pedig folyamatosan munkára bírjuk, akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán.
Igen ám, de miként tegyük mindezt, hogyan készítsünk az emlékeink láncolatából szállítószalagot, mely az elképzelt jövőnkbe visz? Sokféle módszert találhatunk. Vagyonok keletkeztek abból, hogy bizonyos emberek speciális technikákat terjesztenek, azzal az ígérettel, hogy ezek alkalmazásával összeszerelhetjük azt a mozgólépcsőt, mely felemel.
Szinte mindenki hallott már a különböző önszuggeszciós technikákról, sokan talán alkalmazták is már sikerrel, a legtöbbünkben azonban, valószínűleg régi emlékek hatására, ott motoszkál a kétely, hogy az elért eredmény csupán a véletlennek köszönhető.
Pedig az egyik közkeletűvé vált vélekedés, hogy véletlenek pedig nincsenek. Mi van, ha mégis vannak?
Körülöttünk néma csend, a válaszok a kollektív tudattalan mélyén lapulnak, antennáink gyengék hozzá, hogy fogjuk a jeleket.
Emlékeink fogaskerekei hajtják az órát, mely csillagokhoz igazítva elketyegi életünk. Meg kell tanulnunk megszerelni, kivenni a kerekek közül azt, ami árt.
Mára ennyi, de közeledik az idő, mikor emlékezni nem csak jó lesz, de hasznos is.