Egyszer már tapasztaltam, de az nem volt ennyire ijesztő, pedig sokkal veszélyesebb volt.

Éjjel egy óra körül jöttem haza egy sokáig elhúzódó munkából és miközben Andocson gurultam lefelé a templom utáni lejtőn, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy emelkedik az út. Megzavarodtam, ez nem lehet, aztán megnéztem jobban a házakat, de már a tábla is mutatta, éppen Magyaratádot hagytam el. Az út Andocstól odáig teljesen kiesett, nem tudom, hogyan tettem meg, egy percére sem emlékszem.

Ma valami hasonló történt velem, reggel még anyák napi virágot vettem, oda is adtam a nejemnek, aztán csak azt vettem észre, hogy nem tudok semmit, nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mi történt az utóbbi hetekben. Ijesztő volt, félelmetes, a feleségem segített megfejteni, hogy visszamenőleg mikor mi történt, aztán végig néztem a fényképezőgépemen az elmúlt pár hét képeit, így próbáltam visszatérni a valóságba. Még mindig nem vagyok teljesen képben, de már alakul. Emlékszem például arra, hogy ma kell megírnom az esedékes blogot, ezt általában vasárnap délelőtt teszem, ha valami más felül nem írja a programom.

A téma most nem volt kérdés. Mi történhetett abban a pár percben, amit még mindig nem tudok felidézni? Talán elvittek az ufók, vagy egy másik dimenzióban kirándultam, esetleg – és ez a legvalószínűbb – megbuggyantam? Mondjuk, ez utóbbit, néhányan már jó ideje pedzegetik. 

Nem tudom. Azt azonban állíthatom, hogy riasztó élmény hosszú pillanatokig állni a semmi közepén és keresni valami kapaszkodót azzal kapcsolatban, hogy hol vagyok, és mit csinálok éppen. Keresni az utat önmagamhoz, mely út csak az emlékek által meglelhető. Mert az emlékeink által létezünk, ezt eddig is tudtam, ám most brutálisan szembesültem ezzel az igazsággal. 

Azok vagyunk, amikre emlékszünk a saját és az elődeink éltéből. Ha az emlékezés megszűnik, akár csak részlegesen is, elveszítünk egy darabot a múltunkból, és ezzel önmagunkból.

Persze nem minden emlék jó. Vannak a múltból örökölt lappangó emlékek, amik jobb lenne, ha eltűnnének, de ez sajnos nem kívánságműsor.

Darqáwí Az emlékezés rózsakertjében egy különös módszerrel próbál örökös emlékezésre késztetni, rábírni arra, hogy ne feledd el, ki vagy, és azt, hogy kinek vagy hálás érte. Vannak elméletek, melyek szerint a rossz utakra vivő emlékeket törölnünk kell. Az igazság valahol a kettő között lehet, emlékeznünk kell arra, hogy kik vagyunk és miként lettünk azzá, amik vagyunk és el kell felejtenünk, hogy kik nem vagyunk és miért nem lettünk valami mássá. 

Nem tudom.

  A világban található, önmagukban remekül megálló bölcsességek időnként nem, vagy csak nagyon nehezen egyesíthetők.

Egy biztos, a talajt, amin mentálisan állunk, emlékeink időnként rogyadozó oszlopai tartják. Lezuhanni róluk egyet jelent az időleges, vagy végleges eltűnéssel.

Mondhatnám, minden rendben van, visszamásztam az emlékezés oszlopaira, ám semmi nincs rendben. Ami történt, örökké emlékeztetni fog rá, hogy a valóság akár percenként más lehet, nekem is és mindenki másnak is. 

Nem tehetünk mást, mint kompromisszumot kötünk, és egyensúlyozunk tovább töredezett emlékeink és az önmagunk közt himbálózó kötélhídon, örökké félúton, örökké zuhanásra készen.