Költészet karanténban

Itt ülök, no nem csillámló sziklafalon, hanem csupán a szobámban. Mindjárt nyolc óra. Más években ilyenkor már Balatonszárszó felé robogtam, hogy részt vegyek a költészetnapi eseményeken. Mellettem Takáts Gyula vagy éppen Szirmay Endre ült. Néhány éve pedig Lőrincz Sándorral, kinek éppen tavaly jelent meg a könyve Balatonszárszóról s ebben a könyvben is kitüntetett helye van József Attila helyi kultuszának, utazok.


Általában felidézzük a régebbi találkozók érdekesebb eseményeit, költőket, akik már nem lehetnek velünk, de emlékezni a velük töltött pár órára olyan, mintha egy különleges töltőre kapcsolódna az ember, hogy elhihesse egy újabb évre, az élet nem csupán egy malom, melynek kerekei közt porrá omlik fizikai és szellemi énünk, hogy aztán szétszórasson az elmúlás szelében, de örök bizalom is a szépségben, a világot másképp látni tudó képességben, melyet nem őrölnek meg a mindennapok, mely tovább öröklődik nem csak a könyvtárak polcain, a digitális tárolókban, de a DNS spirálok titkos kanyarulataiban is.

Körbenézek a szobám falát borító könyveken, ezek adnak erőt, a már három hete tartó itthonléthez, de most érzem, hogy ez kevés.

A szárszói iskola előtti téren kellene lennem, hallgatni a felszólalókat, hallgatni a diákok műsorát, elmondani, hogy én mit gondolok minderről ott és akkor. Aztán meginni egy kávét, némi pogácsával, beszélgetni régen látott és új ismerősökkel. Megvitatni Szőke Gyurival az élet kis és nagy dolgait, úgy mintha tegnap váltunk volna el, s nem egy éve.

Zarándoklat ez a költészet Szent Péter-bazilikájához, a költészet fekete kövéhez, oda, hol az ember néhány órára úgy érzi meglelte hazáját, s lépdel azon a földön, ahol valamikor Attila is lépkedett. Lépkedett, egy ízben a halálába.

Erről a halálról egy rendőr nyomozást indított, s egyik éveben elénk tárta a bizonyítékokat. Abban az éveben éppen Takáts Gyulával voltam és hazafelé, mint kortárstól kérdeztem, mit gondol a nyomozásról csak legyintett: „Cigerettáért ment, és nem figyelt.”- mondta, aztán más témára tért. Én ezt fogadom el, bár amúgy mindegy mi történ és hogyan, amit ránk hagyott, egy kész életmű, egy külön világ, komor bolygó mely legszebben lobog.

Miközben ezt írom megszólal a telefon, Nemes Márta hív, aki évtizedeken át szervezte a megemlékezést, az ő szavára indultak el a költők, az irodalmárok, a politikusok, és persze a szavaló diákok, hogy egy röpke pillanatra megállítsák a malomkerekeket,

s nézzék, hogy:…

Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken

Márta pár éve elköszönt, na nem a megemlékezéstől, csak a szervezéstől. A szellemiség, ami az ő munkája nyomán lett olyanná, amilyen, most is élő, most is felemelő és inspiráló. Igen, még ezen a katasztrófa sújtotta napon is ő az, aki kedves hangjával elhozza szobámba a József Attila szobor előtti hangulatot.

Ez a költészetnap most ilyen lett, a virtuális térben azonban szállnak a versek, folyik a digitálissá kódolt Szinva patak, talán ma kevesebb szó esik a tesztekről, s több arról ami örök, az élet minden mozzanatában megbúvó szépségről.