Orgonaillat, vízcsobogás, halak, madarak. A kezemben könyv, leteszem, és felveszem a laptopot.

A tökéletesség azonnal fakulni kezd. Innentől újra kezdődhetnek tévedéseim, féligazságaim, a tökéletes világ megadja magát korántsem tökéletes látásomnak, érzéseimnek, hiányos szókincsemnek, a módnak, ahogyan kifejezem magam.

Nem tudom, mert nem lehet közvetíteni, ahogyan időnként megszólal egy madár, ahogy a még hűvös reggeli szél végig simít a tavon apró hullámokat keltve, a lábszáramon, némi libabőrt képezve.

Tehetetlen vagyok az elenyésző semmiségekből összeálló szépséggel szemben. Ilyenkor érezni pontosan, hogy mennyire nincs értelme keresni az igazságot, bármilyen igazságot. Mire vezet belenézni a mikroszkópba, vagy éppen az űrtávcső képeit böngészni. Mit tudhatunk meg a levelek apró rezdüléseiről, a módról, ahogy egy mesterséges tóból, valóságos élőhellyé vált néhány köbméternyi víz, a levegő, a napfény, a fű, a bokrok egy húron pendülve, összedolgozva azt éreztetik velem, hogy létezem.

Kell-e tudni, ha mégsem? Kell-e tudni, hogy mitől pont olyan a szellő, hogy még hűvösnek érzed, de már nem fázol tőle? A hőmérséklete, a sebessége, vagy a kettő együtt, esetleg az is számít, mennyit aludtál, mit ettél, van ennek a semminél egy fikarsztnyival is több értelme?

A válasz, hogy nem tudhatom, mint ahogyan nem tudhatja, aki mikroszkópba, vagy a csillagászati teleszkópba néz, hogy amit lát, az valóban úgy és ott létezik, ahol látni véli.

Egy dolog van csak, a most majdnem tökéletessége, illetve az, hogy annak vélem.

Micsoda küzdelem folyik a világban. Emberek egész életüket teszik rá arra, hogy valamiről bebizonyítsák, hogy úgy van, vagy éppen nem úgy van, miközben lehet, sem így, sem úgy nincsen.

Az igazságot, ha volna kedvünk, és merszünk valóban megkeresni, csak magunkban találhatnánk meg, s ha végül meglelnénk, akkor bizony tudnunk kéne, hogy soha senki máséval nem szabad összehasonlítani, mert az az ilyen próbát nem állja ki.

Én ülök itt, a szellő nekem mozgatja a bokrok leveleit, értem fodrozza a vizet, nekem hozza az orgona illatát. A madarak miattam szállnak az ágra, vagy a víz partjára, nincs senki más, akiért ugyanezt, ugyanígy megteszik.

Lassan délelőttbe fordul a reggel, a távoli világ egy kicsit zajosabbra vált. Míg a valamiért egy helyre gyülekező halakat nézem, arra gondolok, vissza kellene térni, s elkapni a reggel utolsó, még megélhető pillanatát. Leteszem hát a laptopot, az igazság, ha létezik, lehet, ott vár, abban a pontosan soha meg nem határozható pillanatban.