Egy fejezet készülő könyvemből, melynek címe: Te is lehetsz Guru
Jónak lenni könnyű. Jónak lenni nehéz. Mindkét állítás igaz, még akkor is ha nem tudjuk pontosan megfogalmazni a jó definícióját. Valami olyan dolog, ami bár mindenkinek egy kicsit mást jelent, de közben mégis van ebben a különbözőségben rengeteg egyezőség, a jóság, egyfajta minőség, mely a mélyére nézve inkább érzékelhető, mint pontosan körül írható. Van olyan elgondolás is, hogy alapjában mindenki jó. Lehet, de erre nincs meggyőző bizonyíték, ezért én inkább azt mondom a jóság egy megcélozandó tulajdonság, bármit jelentsen is.
A megszerzés útja az elején kezdődik, úgy kell tennünk mintha jók lennénk. E tettetés alapja az udvariasság.
„…ha az udvariasság merőben formainak rémlik is, belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem valósítottak meg, minden szűz lehetőséget magába zár, és több mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vitás. Általában a szó mindig több mint a tett.” Így filozofálgat Esti Kornél Kosztolányi Dezső művében. Ma eme briliáns eszmefuttatás mentén haladunk. Fentebb még azt is mondja, mivel igazán jók úgy sem lehetünk, legalább legyünk udvariasak.
Nyugodtan vizsgálhatjuk a gondolatokat mai tapasztalataink alapján, kérem, jelentkezzen, aki még nem találkozott nyakkendős, több diplomás sudribunkóval! Nem hiszem, hogy sokan lesznek. Persze, mielőtt a több diplomások felhördülnének, jelzem, hogy a többségük nem ilyen és azért a műveltség és iskolázottság általában a viselkedésben és a jó modorban is megmutatkozik, ám azért valljuk meg vannak bőven kivételek. Ha valaki ilyet lát, akkor bizony elgondolkodhat, hogy mit várjon, a 8 általánost, mondjuk 3 elsőt és 5 másodikat végzett polgártársaitól? Bizony nem sokat.
Erre a jelenségre még ráerősít a hazai bugris média, ahol teljesítmény és képesség nélküli emberek lehetnek sztárok, celebek, valami ismeretlen mechanizmus folytán.
Pedig a jó szó nem kerül semmibe, és miként Esti Kornél mondja, magában hordozza a valódi jónak a lehetőségét is. A szó több mint a tett, ez is érdekes felvetés, de csak azoknak, akik nem olvasnak bibliát, mert János evangéliuma így kezdődik Kezdetben vala az ige… Igen, és Isten mondta: Legyen világosság, s lőn. Furcsa lehet, hogy ezeket most ide írom, de csupán szeretnék végig haladni a gondolatmeneten és közben megkeresni azokat az útjelzőket melynek nyomán kialakulhatott.
Mert bizony a kimondott szó fegyver, ha valakinek mindig rosszat mondunk, vagy ha mi magunk mindig mindent rosszul mondunk, akkor az ige testé lőn, s a rossz megtelepszik az életünkben.
Általában a jó szó sem biztos, hogy rögtön jót hoz, de legalább meghagyja a reményt, hogy a végén minden jóra fordul, és nem kelt felesleges rossz érzéseket.
„Hagyjon már békén, húzzon a pi…ba.” vagy „Ne haragudjon, most tényleg nem érek rá, majd máskor megbeszéljük, kérem, engedjen.” Alapjelentésben nincs különbség mégis óriási a különbség. A második változatban ott van az Esti által emlegetett lehetséges jó, hogy talán megfontoljuk a másik álláspontját és ott van az a lehetőség is, hogy esetleg valóban tiszteljük a másikat, ez is egy opció csupán, ám az első változat mindkettőt alapból kizárja.
Esti Kornél: „Tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén – egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.”
Szépen és lehetőleg a szépről beszélni, ez akár életprogram is lehet, méghozzá nehéz, kihívásokkal teli program, de higgyük el Kosztolányinak megéri, ő az élő példa rá, hiszen így majd száz év távlatából is tőle idézek, a szép szavak és szándékok mesterétől és nem pedig valamely arrogáns azóta rég elfeledett kortársától.
Jónak lenni nehéz, udvariasnak lenni se könnyű, de talán egy kicsivel könnyebben elérhető, mondhatnánk a felemelkedéshez vezető első lépcső.
Mi kell még? Békesség a lelkünkben bizonyosan kell, zaklatottan, dühösen még kevésbé vagyunk képesek a jóra.
Békességet hagyok rátok, mondta Jézus a tanítványoknak, mert tudta, a béke egy általánosan elfogadott emberi vágyat testesít meg. Az emberek többsége szeretne békességben élni, ám ez a békesség sajnos csak keveseknek adatik meg.
Miért? Tehetjük fel a kérdést, ám a válasz bár ugyanarra irányul látszólag, valójában annyiféle, ahányfélék vagyunk. Amennyiben alapos vizsgálatnak vetjük alá a témát, arra jutunk, hogy az okok emberenként változhatnak ugyan, ám mindig valami külső körülményben találjuk meg ezeket az okokat. Pikkel rám a főnök, nem volt szerencsém, nem ért meg a párom, a családom, a…
Valóban? Tényleg elhisszük, hogy a dolgok kívülről befelé változnak, hogy amit megtapasztalunk, annak csak elszenvedői vagyunk, de nem kiváltói, alakítói? Tényleg azt gondoljuk, hogy a béke nem a szívünkben, hanem valahol messze kezdődik, és nekünk az a dolgunk, hogy eljussunk abba a távoli jövőbe, térbe, hogy megkaphassuk?
Lehet ez a látszat, hiszen, ha kimegyünk a világból és találunk egy nyugodt, barátságos helyet, akkor valóban megnyugodhatunk, egy időre, vagy ha van módunk ott maradni, talán örökre. Tehát igazolva láthatjuk, hogy a béke valahol van. Arra nem gondolunk, hogy hogyan jutottunk oda. Hát úgy, hogy keresni kezdtük ezt a békét és ezt a megoldást találtuk rá. Ám maga ez a keresés bennünk kezdődött, belül vágytunk rá és megpróbáltuk hamis emlékeink nyomába eredve megkeresni. Ha pedig megtaláltuk nem is gondolunk rá, hogy ez a béke bennünk kezdődött.
Igen a béke, a saját és a többiek békéje is csak bennünk kezdődhet. Békességet hozok nektek, mondta Jézus. Ezt a békét azonban nem úgy hozta, hogy tessék, itt van. Hanem úgy, hogy azt mondta, engedjétek el a jövőről való aggodalmaitokat. Legyetek, mint a gyermekek ártatlanok, vagyis romboló emlék nélküliek.
Mert bár a múlt, bizonyos megtanult és jól használható dolgok esetében fontos lehet, a legtöbb esetben azonban csak akadály, amely feltételezések spiráljába taszít minket, hogy minden szinte ugyanúgy, vagy hasonlóan megtörténjen.
Mit tehetünk hát? Nagyon keveset, ez a kevés azonban több mint elegendő. Először is be kell látnunk, hogy a béke bennünk kezdődik, a magunké is, és a környezetünké is. Aztán neveltetésünktől, meggyőződésünktől függően kell alkalmaznunk a tanítást. Mert nem mond erről mást sem Jézus, sem Buddha, sem a jóga mesterei, sem a mai modern tanítók. El kell engedni az aggodalmakat a jövőről, és el kell engedni a múltat.
A béke bennünk van. Minden másodperc, amikor nem gondolunk a jövőre, nem rágódunk a múlton, hanem csak létezünk, átéljük ezt a békét.
Rohanó életünkben, ha nem vagyunk szentek, aszkéták, jóga guruk, akkor egy módon közelíthetünk ehhez a békéhez, ha megpróbáljuk élvezni a természet szépségét, a zenét, a könyveket, a verseket, ha minden pillanatban nyitottak vagyunk a különlegesre, a szépre.
Ezekből az ihletett, önmagukért való pillanatokból, amikor múltunk és jövőnk elporlad, lelhetjük meg egy apró pillanatra a békét. Amennyiben képesek leszünk sok ilyen pillanatot összegyűjteni, talán egy napon megleljük, amit keresünk, felfedezzük, hogy mindig is a miénk volt, és csupán elfejeltettük, hogyan leljünk rá.
Legyen békesség, köztünk és bennünk mindenkor.
Megtettük az első lépést, ha törik, ha szakad próbálunk szépen beszélni mindenkivel, megtettük a második lépést, elengedjük a rossz gondolatokat és keressük, ha megleltük próbáljuk megőrizni a békét.
Ahhoz azonban, hogy mindezeket könnyebben megtehessük azonosnak kell lenni magunkkal minden pillanatban. Ami az önmagunkkal való azonosságot jelenti, azt az állapotot, melyet – bármilyen egyszerűnek is tűnik elsőre – nagyon nehéz elérni.
Most gondolhatjuk azt, de hiszen egyszerű, mert mindig mi vagyunk magunk, aki vagyunk, tehát azonosak vagyunk önmagunkkal, és ez így igaz is, de csak addig a pillanatig, amíg nem kényszerülünk arra, hogy ezt az azonosságot egy szituációban más emberek között éljük meg. Mert abban a pillanatban, hogy immár kilépünk magányunkból, azonosságunk is elenyészik, elveszik a saját magunk és mások alkotta előítéletek, prekoncepciók forgatagában.
Ennek pedig folyamatosan ki vagyunk téve. Hiszen bárhová megyünk, bármelyik parkolóba állunk be, azonnal találkozunk a többiekkel, akiknek nem azok vagyunk, akik valójában, hanem az, aki túl közel állt hozzájuk, vagy túl ferdén állt be. Az vagyunk, aki piros, fehér, bármilyen színű kocsival jött, az vagyunk, aki flancos járgánnyal vagy éppen ócska ronccsal érkezett.
Az vagyunk, aki jól öltözötten, vagy slamposan jelent meg egy rendezvényen, aki be tud kapcsolódni a társalgásba, vagy az, aki nem. Eközben általában fel sem merül bennünk, hogy vajon valóban azok vagyunk-e, akinek a külsőségeink, megmutatkozó, vagy el nem rejtett tulajdonságaink tesznek minket, vagy esetleg van valami más is.
Miközben végig száguldunk az életünkön, csak igen ritkán, esetleg soha nem kérdezünk rá arra, hogy valóban azok vagyunk-e, akiknek az adott pillanatban a többiek, és a magunk szemében látszunk.
Nem keressük azt az apró vékony szeletet, ami a változó környezet, folytonosan átalakuló körülmények ellenére ugyanaz marad. Mi az, ami nagy öröm vagy nagy bánat esetén sem változik bennünk, amiből minden siker, és kudarc után újra indulunk színlelni, hogy éppen mik vagyunk.
Vagyok, aki vagyok, ezt mond nékik! Szólt a kinyilatkoztatás az égő csipkebokorból. Egyszerűnek tűnik, de valóban Isteninek kell lenni, hogy mi is ezt mondhassuk magunkról.
Azonosság. Egynek lenni, de mivel? Hogyan tudnánk ezt meglelni, ha a legfelsőbb helyről sem kapunk igazi útmutatást. Elolvashatunk ezer könyvet, megcsodálhatunk milliónyi bölcsességet, a lényeghez mégsem jutunk közelebb, mert mindenki, aki tanítani próbál minket, ugyanebben a malomban őrlődik. Minden sejtés, sejtelem, kinyilatkoztatás mögött ott bújik a kétely, még akkor is, ha nagyon mélyre ástuk el.
Lenni, vagy nem lenni. Azonosnak lenni, vagy különbözni, időnként összekülönbözni önmagunkkal.
Nincs válasz, csak kérdések vannak, örökké újratermelődő kétségek, és örökké újjászülető hitek vannak. Mert mégis meg kell, hogy legyen az a valaki, valahol, aki azonos velünk akkor is, ha félünk, akkor is, ha nevetünk, de lehet, nem is lelhetünk rá előbb, csak abban az utolsó, máshonnan nézve első pillanatban.
Ki vagyok én? Ezt a kérdést kell feltennünk újra és úja. Mindig ezt kell kérdeznünk, ha teszünk valamit, akár olyat, ami utólag tetszik, vagy olyat, amit megbánunk. Ezt kell kérdeznünk, ha éppen nyugodtan üldögélünk és előbb vagy utóbb megjön a válasz.
Szépen beszélni, békében élni és tudni, hogy kivagyunk, csupán ennyi kell ahhoz, hogy jók lehessünk. Két sorban leírható, de megvalósítani nem könnyű, és megtudni, hogy tényleg megvalósítottuk-e még nehezebb, mert senki nincs rajtunk kívül, aki megmondhatná nekünk, hogy sikerült. Ám lehet, hogy magunkban sem bízhatunk, lehet, hogy minden csupán illúzió, a többiek színlelnek, miként mi is, és nem lehetünk biztosak semmiben. Jók akartunk lenni, most a pokol kapujában állunk.
Erről szól a következő fejezet, az elvesző reményekről, a kétségbeeséséről.