Már szinte el is felejtettem, milyen a kertben írni. Az idén nem volt hozzám kegyes az időjárás, bár többször bepróbálkoztam, de általában fél óra után be kellett mennem, mert nagyon hűvös volt az idő.
Most minden rendben, süt a nap, húsz fok van, a halak is élvezik a nagyobb napfényes foltokat. Egy kis kert rendezés után több fény jut a tónak, ezt a halak is értékelik és vígan lubickolnak a vízben és a fényben.
Szerencsére a hosszú tél nem ártott a benzines kerti gépeknek, egyik irányból permetező, másik irányból fűnyíró, harmadik irányból láncfűrész szól, minden adott a vasárnap délelőtti kertvárosi idillhez.
Élvezem hát a nyolcezres fordulaton zümmögő csendet és arra gondolok, volt idő, amikor még felhúztam magam a körülmények ilyetén alakulásán, most azonban sztoikus nyugalommal simogatom a billentyűzetbe az elmémből álmosan felbukkanó szavakat.
Tudom, ami történik, nem az én bosszantásom miatt történik, hanem mert éppen így alakult, és egy olyan környéken, ahol minden házban van két fűnyíró, van láncfűrész és van motoros permetező, ott legalább egy, a temérdek gép közül mindig üzemben lesz.
Jól van ez így, bár kerti irodám, a székemből nézve egy távoli világ elszigetelt zugának látszik, a hangok tudatják, nem vagyok egyedül.
Ahogy meg kell tanulnunk elengedni a rossz gondolatokat, a negatív érzelmeket, a fájó emlékeket, úgy el kell tudni engedni a valódi csendet is. Civilizált világunkban a csend csupán egy absztrakt fogalom, olyasmi, amivel a mindennapi életben soha, vagy csak nagyon ritkán találkozunk. Emiatt legtöbbünk kerüli is ezt a találkozást, rádiót, tv-t vagy a számítógép hangszóróját bekapcsolva teremtünk háttérzajt a mindennapjainkhoz. Legtöbbünknek már rég nem barátja a csend.
Ebből következik, hogy ha a külső csendet nem tudjuk elviselni, akkor a belső csend is csak valami legenda, fantasztikus mese, amiről fogalmunk sincs, hogy milyen lehet. Állandóan lüktető, a felgyorsult világtól folyamatosan akcióban lévő elménk számára nincs megállás.
Pedig néha jó hallgatni egy üres szoba csendjét, a falban fel-felbúgó vízvezetéket, a bútorok, tárgyak apró roppanásait, melyek csak a csönd kontrasztjaként értelmezhetők, és igen, jó néha nem gondolni semmire, megállítani a lehunyt szemhéjak mögött pergő privát mozit, kiszállni pár pillanatra az idővonatból.
Minden ilyen kiszállás után, kicsit átértékelődik a világ. Visszatérni nem tudsz, csak a jelen pillanatba, nem lehet visszatérni a múltba, vagy a jövőbe, amikor a mentális csendből visszajössz, a jelenben vagy. A jelenben, melyet legtöbbször nem, vagy csak bosszantó momentumként érzékelsz, pedig az emlékeidben tárolt múlt is ezekből a jelenekből képződött, és ezekből dob kockát neked a jövő.
Mi dolgod hát a múlttal, azon túl, hogy tudod, ki vagy, és mi dolgod a jövővel, az majd megjelenik valamilyen jelenként, s rögtön múlttá is lesz. Egyetlen igazi hely van számodra, a jelen és mégis erre a jelenre fordítasz a legkevesebb figyelmet, pedig ez az egyetlen hely, ahol tehetsz valamit a múltadért, és átírhatod a jövőt kipergető kocka lapjait.
Nem tehetsz többet, mint létrehozod magadnak a csendet, a pillanatot, amikor csak létezel, csak élsz, de nem ítélkezel, nem emlékezel, nem fantáziálsz. Aztán onnan visszatérve megmaradsz a csend partján a jelenben.
Amennyiben ezt megtanulod, nincs az az ütvefúró, láncfűrész, sikoly, rossz zene, ami megakadályozna abban, hogy azt, és úgy lásd az adott pillanatban, ahogy kell, ahogy jó neked.