Minden nap egy új kezdet, egy új lehetőség. Az élet naponta kínál valamit, ha hajlandó vagy észrevenni. Ez a valami olykor csak egy kis bosszúság, vagy valami banális szépből származó öröm, de néha a lényeg összetömörödése néhány ihletett pillanatba.
Egy napsütéses szombat délután gurultam kényelmesen édesanyámhoz. Nem siettem, az út minden perce élvezet volt. Gurulni az ismerős somogyi tájakon, nézni a dombokon a fény és az árnyék váltakozását, mely a figyelő szem számára soha nem egyforma, mindig ad egy új látványt, egy új szépséget.
Mikor megérkeztem, szembesültem vele, hogy anyunak megint elfogyott a papír zsebkendője. Gondoltam gyorsan elugrok a boltba. Kora délután volt, de már nem találtam nyitva, a vidéki léttől elszokott énem meglepődve tapasztalta, hogy nem hogy 24 órában nincs nyitva, de hétvégén, már ebéd után bezár a bolt.
Körülnéztem, mit tehetnék. A bolt mellett közvetlenül ott volt a kocsma, gondoltam, ha százas csomagban nem is, de talán kisebb kiszerelésben kapható a papír zsebkendő.
A helyiségben összesen öt vendég volt. Ketten külön, külön üldögéltek a sörük mellett, a pult közelében azonban egy háromfős társaság vidáman beszélgetett valamiről. Amikor beléptem, egy pillanatra elnémultak, a köszönésemre visszaköszöntek, és várták ki vagyok és mit akarok. A pultos lánynak elmondtam mit szeretnék és miért, de nem tudott segíteni. Ekkor a háromfős társaságból az egyik bajszos férfi is bekapcsolódott a beszélgetésbe, miután megtudta, hogy a zsebkendőt az öregotthonban lakó édesanyámnak vinném, további kérdés nélkül telefont ragadott, és már mondta is, „Hozz kicsim, egy százas papírzsepit a kocsmába.”
– Na, mindjárt itt lesz. – mondta nekem.
Míg e zsebkendő megérkezett, kiderült, hogy valamilyen módon köze van a bolthoz, a felesége a boltvezető. Egy fiatal lány hozta a csomagot, a lánya. Mikor megkérdeztem mennyivel tartozok, csak legyintett, semmivel. Végül meghívtam mindannyiukat egy sörre, én pedig a nemzetközi karvalytőkét gazdagítandó, egy Coca Colát kértem, természetesen cukormenteset, citromosat, ahogyan egy jó agymosottnak kell.
Elmondtam nekik, hogy a légvonalban talán öt kilométerre lévő faluban születtem. Ezt nevetve fogadták, és mondták, most, mivel sört fizettem nekik, nem vernek meg, de legközelebb nem úszom meg. Kiderült, hogy a két falu csapata nagy rivális a bajnokságban. Tovább beszélgettünk, immár a fociról, és én már elsőre is pontosan tudtam, hogy a verés ígérete csak afféle vaskos tréfa, igaz jó emberekkel találkoztam egy napfényes szombat délutánon. A magyarországi vidék, melyben felnőttem, még nem adta meg magát teljesen a haszonszemléletű új szeleknek. Itt még létezik az a barátságos légkör, melyben kisegítünk egy idegent, anélkül, hogy kérné, csak mert a génjeinkben benne van az a többlet, ami az embert, emberré teszi.
Hazafelé, nem a dombokat néztem, hanem a kis falvak házait, melyek közül némelyik már elhagyatottan hirdette, hogy a sorsát nem kerülheti el senki és semmi, hogy miként már sok helyen megtörtént, ezek a falvak is házról, házra beleomlanak majd a hullámzó tájba, s vele sajnos elmúlnak azok a pillanatok is, amikor mosolyt és segítő kezet nyújtanak egy idegennek, mert nem lesz aki nyújtsa és az sem lesz, akinek.
Közben már a szülőfalumba értem, mintha csak az eddig gondoltakra rímelne, a híd amin megállok, éppen szemben van a könyvtárral, ahol beleszerettem apró gyerekként az olvasásba. Illetve, csak a könyvtár hűlt helyével, mert soha nem múló élményeim hona már a földdel egyenlő, elbánt vele az élet, éppen úgy, ahogy majd elbánik minden mással is ebből a világból, szépen, sorban.
Nézem az üres telket, nem sírok, nem vagyok egy nosztalgiázós alkat, tudom a vidék ereje nem a falakban, hanem az emberek szívében lakozik, legalábbis egy ideig, amíg még élünk.