Kerülők

 

 

Vasárnap kicsit később keltem a szokásosnál, mondhatni, többet pihentem, de ez frissesség helyett inkább lelassított. Ilyenkor egy kis mozgás mindig segít, legalábbis nekem. Elindultam hát kerekezni egyet kedvenc útvonalamon, a Deseda körül.

Megkerülni biciklivel a Desedát, mióta itt lakom a partjától egy kilométerre, rendszeres program nekem. Én már az épített kerékpár utak elkészülte előtt is ezt műveltem. 

A füredi oldalon kerekezve éppen ezen nosztalgiáztam, milyen más is volt, amikor még egykeréknyi ösvényen tekert az ember a fák között, időnként csalán simogatta a lába szárát, hogy másnap is emlékezzen a túrára. Az még egy más világ volt. Szinte soha nem jött szembe senki a keskeny ösvényen, az ember, kis képzelőerővel, akár a vadonban is érezhette magát. 

Ez a világ eltűnt. Nem mondom, hogy kár érte, hiszen így sokkal többeknek adatik meg, ha nem is pontosan ez, de azért valami instant Deseda-élmény. 

Míg ezen gondolkodom, megcsapja a fülemet egy dal, „ó egy kis csók„, bömbölik a hangszórók. A szőlőhegy alatt valami készül. Sátrak, alattuk sörpadokkal, üvöltő zene, emberek a padokon, előttük sör, arrébb bogrács. Bizonyára pincepörkölt fő benne, persze nem tudhatom, de az ilyen rendezvények elengedhetetlen kelléke ez a paprikás krumpliból, krumpli levesből, és sertéspörköltből, valamint AHS faktorból (ahogy sikerül) összegyúrt eledel. Igazából nem is értem, miért nem nyilvánították még hungarikumnak, hiszen a kisebb és nagyobb tömegrendezvényeken ipari mennyiségben készül és fogy.

Mint ahogyan azt sem értem, hogy az ilyen rendezvények miért nem kapnak valami frappáns elnevezést, s aztán, immár nevesítve, szintén hungarikummá lehetnének. Mert az efféle kipakoljuk a sörpadokat, főzünk egy jó „pince pörit” és közben persze, gondoskodunk róla, hogy legyen sör, pálinkát meg szinte mindenki hoz kóstolóba és természetesen az sem baj, ha van valamilyen, lehetőleg nem dedikált borvidékről származó, jó kis savanykás borocska, igazi hazai specialitás. Mi ez, ha nem maga a tőrőlmetszett hungarikum, hiszen ilyet bármilyen egyesület, a csenevészektől, a verebészekig, illetve bármilyen státuszú társadalmi csoport képes rendezni és persze rendez is.

Visszafordulok, hazamegyek a saját tavam partjára, ott legalább csend van. Miközben tekerek, elképzelem a szemközti erdőben az ordító zenétől ihletet kapó párokat, „ó egy kis csók”, így kell ezt csinálni, kedves kormány, nem pedig összevissza beszélni és intézkedéseket kitalálni. Az egyik parton söröznek, a másik parton nemzenek, a zene ugyanaz, az élmény pedig megfizethetetlen.

A madarak és a halak nem adják jelét, hogy örülnek nekem. Nem neheztelek rájuk, hálás vagyok, hogy leülhetek melléjük a mesterségesen gyártott, ám aztán valóságossá lett idillbe.

Lehet, sokan nem értenek egyet a fenti soraimmal, pedig ezek vagyunk, ezért fogyunk, ezért fogunk eltűnni az időben. Ezért felesleges ezen a nyelven akár egy szót is írnom.

Hungarikummá aszalódott létünk szépen, lassan a semmibe hull. Amit nem értek el a tatárok, a törökök, a Habsburgok, az oroszok, azt megvalósítjuk mi, magunk.

Dzsentri ország, dzsentri lakosai koccintanak műanyag pohárral egy valaha csendes tó partján, az elmúlásra.

Ha nem értesz egyet a fentiekkel, akkor rendeld meg ezt a könyvet>>

Ha egyetértesz, akkor meg pláne>>

Post navigation