Honnan jöttünk, hová megyünk?

Nézem a képet. Egy szemüveges kisfiú fehér ingben, mellette egy nagy mackó. A kisfiú állítólag én vagyok, illetve, mondjuk így, az én előzményem. Sejtjeim zöme azóta kicserélődött, s keletkezett egy csomó olyan, ami akkor még nem volt.

A képen a szemtanúk és a tárgyi bizonyítékok alapján mégis én vagyok, vagy inkább egy előd a sok közül, melyeken át végül ide, ebbe a mostani valómba jutottam.

Emlékeim hézagosak és talán nem is igazak azokból az időkből. Emlékszem, hogyan jártam óvodába, teljesen egyedül tettem meg az egy kilométeres utat a falu főutcáján. Anyukám általában a kereszteződésig kísért el, onnan már egyedül mentem. Volt egy kis fekete táskám, piros szegéllyel és vállpánttal, abban hordtam a tízóraimat, mert étkezésre nem voltam befizetve. Míg a többiek aludtak, én szépen hazaballagtam és otthon kaptam ebédet, aztán játszottam estig. Valamiért, ha jól emlékszem, nem szerettem az ovit. 

Mire iskolába mentem, már tudtam olvasni, nem tanított senki, csak a szüleimmel annyiszor meséltettem el a Sicc sorozat könyveit, hogy a végére rájöttem magam, hogyan működik a dolog, igaz, ha kérdésem volt, akkor a szüleim készségesen válaszoltak, de már akkoriban sem voltam nagy kérdezősködő, amit lehetett, megoldottam magam.

Nagyon örültem az iskolának, főleg a tankönyveknek, rögvest ki is olvastam mindet az első héten. A tanítónéni, látva olvasási lázamat, a könyvtárat javasolta. Talán akkor romlott el minden. Az augusztus elején megkapott könyvek elolvasása után elkezdtem a könyvtári Odüsszeiámat, onnantól minden évben fáradhatatlanul meneteltem az A-tól a Z felé, nem igazán törődve mással.

A középiskolában annyi volt a különbség, hogy a kétszer kiolvasott falusi könyvtárat hátrahagyva, a megyei könyvtárban folytattam a soha véget nem érő nagy utazást, közben a jegyeim nem voltak túlzottan jók, de hát mitől is lettek volna, amikor a tananyaggal nem sokat foglalkoztam. A matematika volt az egyetlen, amellyel kicsit többet törődtem, sőt, időnként éjszakába nyúlóan próbáltam a matematikafüzet valamelyik érdekes rejtélyét megfejteni.

Ki tudja, ha nem tévedek be a könyvtárba, hova, meddig jutok? Így végig gondolva, egyetlen elolvasott könyvre szánt időt sem bánok.

A kisfiú ott a képen a fényképezés időpontjában már kívülről tudta Sicc összes kalandjait, amit azóta utódja szépen elfelejtett, hogy helyette más dolgok ragadjanak a memóriájába. 

Nagy bajom azóta is, hogy utálom a szóbeli előadásokat, az oktató filmeket, úgy vagyok velük, hogy írják le, aztán majd elolvasom, és megjegyzem belőle, amit kell. Persze időnként nem árt a szóbeli magyarázat, de igazából ezek többsége csak időhúzás, arra jó, hogy az előadó pénzt keressen, a hallgató meg minden szünetben tömje magába a kávét, nehogy a végén szégyenszemre bealudjon.

Ez a dumafóbiám valószínűleg akkor alakult ki, amikor mesehallgatóból meseolvasóvá váltam. Aztán később meseíróvá, de az már egy másik történet. Így lesz a mackós kisfiúból laptopos felnőtt, aki – valljuk be – semmiben sem jobb, mint ő, csupán több tapasztalata van amiből merítkezhet, de ez nem erény, csupán lehetőség, hogy alkalmazkodhasson a megváltozott körülményekhez.

Fél évszázad, mely nem volt több, mint lehulló fátylak, és újra és újra összehúzódó függönyök. Annak felismerése, hogy a világ nem akar tőlünk semmit, nincs más tennivalónk, csak amit mi akarunk önmagunktól. Nem jöttünk sehonnan és nem megyünk sehova, csupán a módja változik annak, ahogyan magunkra nézünk.