Ott állt a sír előtt, október utolsó napján. Mintha az időjárás is azt sugallta volna, hogy vegye észre az elmúlás szépségét. A fák már minden irányban, igazi őszi színekbe öltöztek. A napsugaraknak komoly ereje már nem volt, csak éppen annyi, hogy érezni lehessen, ha az ember az árnyékba lép.
Nézte a fekete síremléket. Az egyszerű fekete gránit lapot. Ebbe az egyszerűségbe két mart árok vitt némi érdekességet. A lap elején függőlegesen, a hátulján pedig vízszintesen haladva alkotott egy képzeletbeli keresztet, mely együtt, soha nem volt látható. A két bemetszés, amely maga is egyfajta üresség volt, egy ablakot alkotva találkozott, a két semmi, egy négyzet alakú semmiben találkozott, egy olyan kicsiny ablakot hozva létre, melynek igazából nem volt mélységi kiterjedése, az egyik felületet elhagyva, rögtön a másikba ért. Minden alkalommal, amikor a sírnál járt, átnézett ezen a apró ablakon, titkon azt remélve, hogy egy másik világba pillanthat. Az öccsével, aki a síremléket tervezte, soha nem beszélt erről, de biztos volt benne, hogy ez a kőben képződő hiány, az apjuk hiányát jelképezte, a kicsiny ablak pedig a reményt, hogy egyszer átnézve rajta, megpillanthatják őt.
Még mindig nem tudta felfogni, hogyan történhetett. Leesni egy létráról úgy, hogy éppen beüsse a fejét a lépcső sarkába, hihetetlen balszerencse, ha öt centivel arrébb esik, lehet, még ma is élne. A koponyatörésen kívül, más sérülése nem volt.
A múltkor, mikor a saját születésnapjára készülve, kicserélte a reflektort, ugyanezen a létrán állt, engem is megölsz kérdezte tőle, de a létra egykedvűen és stabilan tartotta őt.
Azok a napok, amikor ott haldokolt a kórházi ágyon öntudatlanul, időnként félelmetesen rángatózva, még most is kísértették. Naponta többször is bement hozzá, fogta a kezét a rohamok alatt és azt képzelte, van egy része, ami érzi őt, tudja, hogy vele van ezekben az utolsó napokban.
A temetés is emlékezetes volt, megállíthatatlannak tűnő májusi eső zúdult a falura, mintha özönvíz készült volna. A szőlőhegyre vezető utca, pillanatok alatt vad folyóvá változott, először vártak, hogy talán szűnik, de végül indulni kellett, az öccsével gatyára vetkőzve, mezítláb építettek téglából és deszkából hidakat, hogy a vendégek viszonylag száraz lábbal eljuthassanak a kocsikhoz. Az eső csak a szertartás után kezdett csendesedni.
Mindig szerette az esőt, ebből a féktelen áradásból bizonyítékra lelt, hogy az eső is szereti őt.
Átnézett a kicsiny ablakon, az őszi fák ebből a nézetből nagyon távolinak tűntek, lemondóan egyenesedett fel, a kicsiny ablak most sem volt más csak egy nagy hiány örökös emlékeztetője. Közelebb lépett és újra átnézett, aztán megnyugodva lépett tovább, magával víve, az ablakon túli világ üzenetét.