ó éj villanykapcsolók felé
tapogatózó kezeddel
kattintsd elő nekünk a csendet
fúj a szél
teszi a dolgát
fel-felbúg a vízvezeték
kattanás reccsenés
sem állíthatja meg növekedését
mert minden nesz
minden moccanás után
a csönd izmai még jobban dagadnak
lessük ki hát az éj barátját
tegyük szívünkbe titkait
üres szobában zajokkal összezártan
nézi a falon mászó repedést
s rendre inti a sarkok
hullni készülő éleit
ezüst botokkal
porszemek bokáját
csépeli a hold
táncoljatok táncoljatok
s a csönd miközben nézi
egy csókot vár
egy kezet vár
de csupán az ugráló porszemek
a falak jezsuita tekintete
a nyújtózkodó semmi vállának
roppanása lehet övé
s vágyai a képzelet hüvelyébe
ömlenek
a hajnal fényeket hangokat
önt nyakába
motor berreg jön lábdobogás
felzúgnak gépek fröcsög a zaj
s csak az elhúzó expresszvonat
mögött látjuk egy pillanatra
aztán amikor újra
elszürkül a világ
homályos sarokban
bimbózni kezd a csönd
a város a holnap párnájára ájul
de mi maradjunk figyeljük őt
üres szobában lehajtott fejjel
obszcén dalokat énekel
s keze tétován ágyékához indul
néhány mozdulat elharapott sóhaj
s feltör az elzárt forró szomorúság
elfordítjuk arcunk
hajnalban mikor beront a nap
a csendspermától ragadós falak
fülig pirulnak szemüket lesütve
s mi a leselkedők
is szégyenkezünk
mert ott az éjben magunkat is láttuk
mi is a csönd szeretőjére vágyunk
hisz szerelmeink
csak félbetört remények
szavaink csak hangok zajtöredékek
életünk csupán maszturbáció
szétfolyunk a világon
s megtermékenyítjük
téves eszméinkkel
rossz szokásainkkal
aztán könnyű abortuszt remélünk
ebben a végtelen körforgásban
teszünk tönkre mindent
de a csöndet nem tudjuk megölni
az utolsó koppanás reccsenés után
mindig visszatér
s mikor majd végleg elmegyünk
végig hever a világon
tovább ábrándozik
szerelemről csókról
s hamar megfeledkezi
a megrögzött zajongókról