VÁRJUK

már régóta várjuk hogy
történjen valami
de a napok mint hangyák lábai
a köveken
nem hagynak nyomot életünkön
kéne már valaki aki megérint megráz
vagy legalább leköp
de hiába várunk
már a csendet sem halljuk zörögni
szenvedésünknek nincs tanúja
a hegy felé fordítjuk arcunk
szomjazunk a fényre
hallgatnánk a hangra
de tudjuk jól
soha nem jönnek el azok a léptek
melyek kőtáblára vésve
hozzák életünk