A kert

Most már fejezzétek be a vigadozást. mondta Yusu a többieknek. – Felmegyünk az olajpréselők kertjébe és imádkozni fogunk. Nem értem kell, hogy imádkozzatok, hanem magatokért. Azért, hogy legyen erőtök élni nélkülem is, mert én már nem sokáig leszek itt. Atyám, aki küldött, már nem akarja, hogy tovább itt maradjak. – A többiek, míg készülődni kezdtek, kérdezősködtek, próbálták megtudni mi következik, de nem törődött velük, csak a kezével jelezte siessenek.
Valamiért sietősnek érezte, az indulást, valami nyugtalanság fészkelte be magát a szívébe.
Míg haladtak felfelé a dombon, végig a nyugtalanság okát kutatta. A tanítványok belenyugodva szótlanságába, a vacsora nyújtotta örömök tárgyalásába kezdtek. Olyanok voltak, mint bárki más, a tanítványok, akiket nem lehetett megtanítani semmire. Ártatlan, boldog lelkek, akik a tudatlanok őszinte rácsodálkozásával követték őt, és hittek neki, de soha egy pillanatig nem gondolkodtak el sem azon, hogy miért hisznek, sem azon, hogy amit hisznek egyáltalán létezik-e, úgy van-e. Csak mentek utána, mint a kiskutya, hallgatták a meséit, ennél több nem tellett tőlük.
Yusu, míg ment előttük arra gondolt, ezekért a tudatlanokért pazarolta itt az idejét. Az apjára gondolt, aki ideküldte és akkori önmagára, aki a szeretett ember elvesztésén érzett fájdalmában nem gondolta végig, hogy hova megy és miért. Aztán megsajnált egy asszonyt, akinek meghalt a fia, aztán megsajnálta ezeket az együgyű embereket. Most azonban érezte mennie kell, de valamiért nem akart csak úgy eltűnni az éjben, hogy visszainduljon kedvenc hegyei felé. Kellett valami csattanó, hogy minek ide csattanó, nem tudta volna megfogalmazni még magának sem, de érezte kell.
Amikor megérkeztek leültette őket.
– Most pedig imádkozni fogunk reggelig. – mondta neki és rákezdett: „Atyánk aki a …” Mondták a többiek is, először kényszeredetten aztán egyre jobban belelendültek „…szabadíts meg a gonosztól!” Aztán kezdték újra, de Yusu már nem mondta velük, a szekér már gurult nélküle is. Ő a gonoszra gondolt és arra, hogy ezeknek az embereknek a gonosztól nincs szabadulás, mert olyan helyen születtek, olyan helyen élnek, ahol a gonosz a mindennapok része. Ahol nem lehet végleg kiűzni a szívekből, mert akkor nem lesz mitől félni és nem lesz mi ellen harcolni, s akkor kiderül, hogy az életük, miként ők maguk is nem több végtelen és beláthatatlan ürességnél. Erre az ürességre azonban ők nincsenek és nem is lehetnek felkészülve, mert nem látják, érzik az ezt az ürességét átjáró és megtöltő rezgéseket.
„… jöjjön el a te országod” Zengték a tanítványok és közben egyre jobban transzba estek, saját hangjuktól, szinte már lebegtek a hangrezgések keltette óceánban. Közben Yusu nézte őket és pontosan tudta, hogy fogalmuk sincs, mit citálnak, csak mondják, s az ismétlődő szöveg spirállá alakulva emeli fel őket egy általunk nem ismert tartományba. Az én országom nem ebből a világból való, gondolta Yusu, az hozzátok soha nem jön el. Oda nektek kellene elmenni, de ahhoz nem vagytok elég kitartóak. Tőlem várjátok a világosságot, de én csak az utat mutathatom meg, az úton végig nektek kell menni. Míg ezt gondolta, mintha megbicsaklott volna az ima, megtört a lendület, pedig még csak negyedórája mondták.
Vajon mi lett volna velük ott fent a hegyen, a hűvös végtelen messzeségbe tekintve? Még soha nem gondolt utána hány órát, napot, hónapot, évet ült összesítve a sziklák peremén mire megérezte, hogy rákapcsolódik a Földet és a világot átjáró energiahullámokra, mire eljutott oda, hogy nem csak a szemével látott, hanem mindenével.
Gyorsan közeledő hangokra lett figyelmes. Egy csapat jött feléjük, harsányak voltak, mintha félelmet akartak volna kelteni, de csak saját félelmeiket leplezték hangoskodásukkal.
Yusu a csillagos égre nézett, tudta a vacsora után érzett nyugtalansága most lesz valósággá.

Post navigation