Csak pozitívan!

 

Jó híreim vannak innen, a tó partjáról. Az idő remek, kellemesen, vasárnap délelőtthöz illően langyos. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból éppen senki nem nyír füvet, nem fűrészel, nem flexel, és a kapálógépek is hallgatnak. Az univerzum kifürkészhetetlensége ismét megmutatkozott. 

Ülünk itt jó barátommal, a madárfüttytől még közvetlenebbé váló csenddel és arról elmélkedek, vajon a pozitív gondolkodás meddig segíti, és honnantól gátolja az egyént céljai elérésében és a világgal való megbékélésben. Nincs honnan kiindulnom, mint önmagamból, tehát, ha azt vesszük, én alapvetően pozitív ember vagyok, bízom a képességeimben, a gyakran segítő szerencsében, és abban a tapasztalaton alapuló evidenciában, hogy az élet legtöbb dolga, némi odaadással és figyelemmel megoldható. 

Amiben nem bízom, az az úgynevezett kincstári optimizmus, amikor hivatalból bíznak emberek olyan dolgokban, amelyek igazából csak a sors kegye által vannak úgy, ahogy vannak, mert az egyén és a közösség nem képes, és időnként nem is akar semmit hozzátenni a szerencséhez, csak elfogadja, a rosszabb fajta pedig úgy állítja be, mintha a saját érdeme lenne.

Ez a rosszabb fajta az, aki egyfajta személyes látványpékséget üzemeltet, saját érdemeiként mutatja be a szerencsét, és a mások eredményeit is. Vannak vezetési metódusok, melyek rendszereket építenek a látszatokra, ezek hosszútávon általában csak állami, vagy önkormányzati cégeknél működhetnek, mert ott a hibák elfedése mindenkinek fontosabb, mint a feltárása és megoldása. A kéz kezet mos elv juttatja néha magas pozícióba a látványpékeket.

Nos, ha a fenti metódusokat nézzük, akkor viszont meglehetősen kritikus vagyok, amit sokan negativitásnak mondanak, én azonban csupán realizmusnak hívom. Mert azt gondolom, a dolgok néven nevezése, a hibák megmutatása jobban segítheti a dolgok jobbra fordulását, mint az elfedésük, s az álpozitív hozzáállás.
Végig olvastam, amit eddig írtam, és kincstári optimizmussal jelenthetem, sikerült üstökön ragadva kiemelnem a valamit a semmi mocsarából. Persze ezt az utolsó mondatot kritikusan nézve azt is megállapíthatom, hogy van még hova fejlődnöm, pozitivitásban éppen úgy, mint kritikusságban.

A dolgok soha nem fehérek, vagy feketék, a szürke azonban, bár akárhány árnyalata legyen is, számomra nem elfogadható. Ezzel, mint a blogomhoz hozzáfűzött néhány bejegyzésből látható, gyakran indulatokat váltok ki, amit nem bánok, ha az indulatok mögött a továbbgondolás szándéka is megvan.

Amennyiben nincs, az sem baj, hiszen nem lehet mindenki olyan, mint én, tegyük hozzá, szerencsére.

Nem gondolkodni olyan dolgokon, amiken nem kell, ez lehet a valódi bölcsesség alapköve, csak meg kell találni hozzá azokat az evidenciákat, melyek egyfajta bójasorként kijelölik a helyes utat, persze amennyiben evidenciaként feltételezzük azt is, hogy a helyes út, mint olyan, létezik.

Arról, hogy ez a helyes út hova vezet, már gondolkodni sem érdemes, az ember útja születésétől haláláig, önmagától önmagához tart, ha úgy vesszük, ez se nem pozitív, se nem negatív, alapvetés, melyen nem változtathatunk.