Így december hatodika körül majdnem minden a Mikulásról szól. A gyerekek, a felnőttek és persze a filozófusok, pszichiáterek, a pedagógiai szakemberek, valamint az önkéntes mindenhez és minden máshoz is értők is foglalkoznak vele. 

Magam vezetés közben rádiózva szembesültem a dilemmával, miszerint Mikulás vagy a szomszéd Józsi bácsi, avagy etessük-e gyerekeinket egy ilyen sztorival vagy már egy évesen arra tanítsuk, hogy az oviban hahotázva, térdét csapkodva nevessen a többieken, akik megilletődve és boldogan járulnak a nagyszakállú elé. Az egyik szakértő hosszasan beszélt arról, hogy miféle traumákat, nehezen feldolgozható élményeket okozhat négy, öt vagy éppen hatévesen megtudni a Mikulással kapcsolatos igazságot.

Gyorsan le is kapcsoltam a rádiót, a magyar utakon vezetni éppen eléggé veszélyes ahhoz, hogy az ember közben még nehezen felépített világképét is megváltoztassa. 

Amikor azonban megérkeztem a Börzsöny szívében megbúvó erdei hotelbe és kitekintettem a havas lejtőkre, hirtelen rájöttem, hogy ismerem az érzést. A rádióban hallottak és a lejtők állapota, miszerint havas, hirtelen eszembe juttatta, hogy én is átéltem már felnőttként is a Mikulás elvesztéséhez hasonló lelki traumát. 

Amikor jó pár éve egy nyolcadik kerületi könyvesboltban nézelődtem, ahol az a tematika, hogy nincs tematika, s a könyveket témától és kvalitástól függetlenül névsor szerint rakják a polcokra. Nos, ott láttam meg először, hogy Hašek és Havas éppen olyan közel vannak egymáshoz, mint a lehulló alma a fájához.

Ez a trauma elég sokáig kísértett, időnként azt álmodtam, hogy pisztolyt szorítanak a fejemhez, hogy olvassak Havast, Kendét vagy éppen Lovast, esetleg Farkasházyt. Kellett kis idő, amíg nem remegő lábakkal mentem be egy könyvesboltba.

Azonban sajnos az élet olyan, hogy néha ismételi magát és olykor az ismétlés, talán a nyomatékosítás okán, sokkal durvább, mint az eredeti történet.

Nos, másnap hazafelé, a benzinkútnál kávézás közben belenéztem a lapokba, és olyasmi történt velem, mint az egyszeri gyerekkel, aki néhány hét elteltével, ugyanabban a decemberben tudja meg, hogy nem csak a Mikulás, de a Jézuska sem létezik, legalábbis az ajándék és fahozó formájában bizonyosan nem. 

Ezt az élményt pediglen az okozta, hogy megtudtam, kis hazánkban lakik egy olyan nőnemű homosapiens, kinek a neve Baukó Éva, és ez a személy nem csak létezik, de még olyat is állít, hogy a Havas, aki történetünkben immár nem lejtő, hanem az ember, kinek a könyvei Hašek és Hemingway között helyezkednek el bizony könyves polcokon, nos, ő, bizonyos párzással kapcsolatos tevékenységek együtt végzésére próbálta rábírni.

Baukó ezt erősen nehezményezi, írják a lapok. Havas pedig wc-látogatási tevékenységként éli meg azt, hogy Baukó éppen mit nehezményez.

Itt akár meg is állhatnánk, mint a sor az M2-n. Ám ha már áll a sor, akkor egy gondolatkísérlet erejéig akár lemodellezhetem azt is, mi lett volna, ha Baukó nem nehezményez, hanem éppen kedvezményez, és bájait egy időre Havas rendelkezésre bocsátja. Ebben az esetben Balzac és Zola által megörökített hölgyek mai utódaként, a már kelleténél többször emlegetett Havas hőseként felkerülhetett volna neve a könyvespolcokra, hogy ott, Švejk, a derék katona szomszédságában hirdethesse, az élet mifelénk sokkal többet is kihozhat egy kósza numerából, mint azt előzőleg sejthetnénk.

Ám ez nem így történt, miközben Havas közeledésére Baukó azt mondta: nana, aközben örökre lecsúszott arról, hogy egy Havas-féle Nana lehessen. Švejk pedig anekdotázhat tovább magában.

Ez ám a trauma, nem a Mikulás elvesztése.