Tegnap sikerült egy jót sétálnom egy ismeretlen erdőben. Először a tanösvényen mentem, de az túl egyszerűnek tűnt széles, homokos útjával. Kellett egy kis kaland, némi kitérő. Az ösvény jobbra kanyarodott, én pedig balra és néhány méter után megérkeztem az igazi erdőbe, oda, ahol nincs ösvény, ahol vagy aljnövényzet van, vagy a naposabb területeken égig érő csalán.

Gyerek voltam egy időre újra, az erdők, rétek nyári vándora, aki megy, amerre érdekeset vagy titokzatosat lát.

Aztán pár száz méter csalánon átjutva, kidőlt fatörzseken átmászva, már az erdőn mint szimbólumon, szimbolikus valóságon gondolkodtam. Mert az erdőben el lehet tévedni és el lehet bújni benne. Lehet csapda, de lehet menedék is. Az erdő, a mesék kedvelt helyszíne önmagában, nem jó, nem rossz, nem szép és nem félelmetes. A benne létező ember helyzete és lelkivilága teszi olyanná, amilyen éppen.

Emlékszem gyermekkorom bolyongásaiból, hogy milyen volt valami ismeretlen szegletébe kerülni az erdőnek, izgalmas és felettébb félelmetes. Bemenni egy hasadékba, s aztán nem tudni, merre vezet az út kifelé, sőt azt sem tudni, merre kell visszamenni, a napot sem látod a lomboktól, amúgy is felhős az ég, fogoly vagy. Saját kalandvágyadnak a foglya. Ilyenkor az erdő félelmetes, a mohos fák mögül manók, szörnyek, farkasok vagy éppen medvék lesnek rád. Aztán amikor végre megleled a kifelé vezető utat, hirtelen élvezni kezded a törzsek kusza elhelyezkedését, a letört ágakból épült alakzatokat, a szépség a biztonságérzettel együtt visszatér.

Megúsztad ezt is, megcsináltad, az erdő egy darabja ismét behódolt neked. Most már megállhatsz, nézegetheted a moha rajzolta mintázatot, a kidőlt rönkön tenyésző gombát, az erdő ismét a barátod.

Az erdő, melyről az is beszél, aki csak keveset járt benne, azt mondja, bevitték az erőbe. Aztán iszik egy erdeigyümölcs-teát, amiben se erdei gyümölcs, se tea, de jól hangzik, s az íze is jó. Az erdő az erdőt nem látó ember számára is jó márkanév, sok mindent el lehet adni ezzel a szóval, mert az erdő, elsősorban mint menedéket és élelmet adó hely él a kollektív tudatunkban. Ezen nem változtat az sem, ha éppen intenzíven írtjuk, ha némi profit reményében húsz évvel előbb kivágjuk a tölgyest.

Az erdő azonban minden vétkünket megbocsájtja, ha békén hagyjuk, visszatér előbb-utóbb a felégetett földekre. Benövi majd városainkat, mint ahogyan ezer éve is benőtte. Lesznek majd fák, melyek alatt nem gondolkodik senki a változó időkről.

Eltévedni az erdőben, ez a legjobb, ami történhet velünk.