micsoda féktelen
ragyogás ámítja
szívünk
nem szeleteljük föl vendégeinket
mert féljük a jót
odafönn
de várunk a pillanatra
míg válogatott
italaink
árnyas keze
szemüket lefogja
akkor közelebb húzódunk visongó asszonyaikhoz
s kertünk árnyas
bokrai közé terelve
őket bosszút állunk
bőségesen fogyasztott ételeinkért
lenézett istenünkért
elvetjük ölükbe
magvainkat
így múlik az éj
de fülükön még
napok múltán is
ott ég a forró lehellet
orrunkat csiklandja
az idegen illat
megint győztük
évtizedek múltán
fiaink szedik
fiainktól a sarcot
miénk az erő
bárki győz mi győzünk
romlottságunk a jó
mely elnyeri jutalmát
gátlástalanságunk az
mi pányvát vet
a csillagokra
minden miénk lesz
mire a kozmoszból
kifogy a fény