„Minden mély gondolkodó jobban féli, hogy megértik, mint hogy félreértik. Az utóbbitól talán a hiúsága szenved; az előbbitől azonban szíve, együttérzése…”
Nietzsche
Mennyivel nehezebb hát a dolga annak, aki nyilvános, sokak által elérhető helyre ír. Mert a filozófus szépen elvan a könyvtárszobákban, a nagyközönség általában a nevét sem ismeri, a szövegeit még kevésbé, akik ismerik és olvassák, azoknak pedig megvan a muníciójuk ahhoz, hogy érdemben elemezzék, a megérthetőségéről írjanak, vagy éppen érthetetlenségéről, téveszméiről értekezzenek. Indukálhat akár nagy vitákat is, ezek általában, nem jutnak túl a könyvtárszobákon, egyetemi katedrákon, szakmai folyóiratokon. Állítson a filozófus bármit, az megmarad, aminek szánta, gondolatnak az életről vagy annak valamely nézőpontjáról.
Ehhez képest a mezei közíró, blogger, hívhatjuk bárhogyan, alapból ki van téve annak, hogy mielőtt bármit leírna, már félreértik.
A félreértés fakadhat sok mindenből. Például abból, hogy el sem olvassák, amit írt, így a legkönnyebb félreérteni. Örök példám az eset, amikor még időnként szerepeltem a helyi nyomtatott sajtóban is, egyik amúgy nagyon kedves ismerősöm így köszöntött: „Olvastalak az újságban.” Azonnal megszólalt bennem a soha nem alvó kisördög és megkérdeztem: „És mit csináltam?” „Valami verset mondtál” – felelte ő, bizonyítván, hogy jól sejtettem, nem olvasta el a cikket, csupán a címében látta a nevemet, mert akkor éppen egy fontos építési projekt ürügyén nyilatkoztam. Nála azonban beragadt ez a ha Nyári, akkor vers, s mindez anélkül, hogy valaha is olvasott volna tőlem bármit.
Azóta időnként olvasnak, legalábbis úgy tűnik, mintha olvasnának, így aztán, ha csak tehetik, félre is értenek. Ennek általában az az oka, hogy nem olvassák végig, amit írok, csupán címszavakból próbálnak a lényegre tapintani. Ilyenkor jön az a nem régi eset, hogy egy általam nem is ismert egyén nevét leírva, s utalva arra, hogy azon a héten sokszor olvastam a nevét a híroldalakon, önkéntes ügyvédek serege kelt fel, hogy megvédje őt. Igazából azóta sem tudom, attól-e, hogy megjelenjen a neve a híroldalakon, vagy attól, hogy én észrevegyem, esetleg attól, hogy ezt az észrevételt leírjam egy mondatban. Ebből mindjárt jöhet a következtetés, hogy nem csak a blogírót nem értik időnként, de előfordul, hogy ő sem ért dolgokat.
Van aztán az a meg nem értés, amikor ugyan elolvassák az írást, ám nem tudják értelmezni, különböző okokból.
Utolsónak pedig a szándékos félreértelmezést, félremagyarázást teszem. Ez az, ami végre eljuttatja az embert a megértettség állapotába, melynek – nem lévén filozófus – örülnie kell. Hiszen az ember megértésre vágyik, legalábbis a legtöbb ember, nekem speciel ez nem elvárásom, nekem annyi is elég, ha békén hagynak.
Ha a címhez ragaszkodunk, akkor a félremagyarázás egyféle, pozitív végkimenetele a dolgoknak eljuttat oda, ahol az írás előtt is lehettünk volna, hiszen megértettek, ez jó, félremagyaráztak, ez rossz, s ha ezen túljutunk, nincs többé semmi, ami megakadályozna abban, hogy mindig azt tegyük, írjuk, amit az adott pillanatban a legjobbnak gondolunk.
„Többé nem szabad törekedni sem tökéletességre, sem érthetőségre, sem szabatosságra. A mások általi megérthetőség igényének feladásával kell araszolni egy új cél felé, mely nem lehet más, mint a gondolat teljes felszabadítása a kényszerpályák fogságából, elkülönítése a kultúrtörténeti múlttól.”
Ezt még 1994-ben egy kötetem bevezetőjébe írtam. Több mint húsz éve, Nietzsche, a szándékos félremagyarázók és a Facebook előtt túljutottam a jón és a rosszon.
Remélem, sokan nem értették ezt a mai írást, és remélem sokan félreértették ismét, s talán lesz olyan is, aki félre magyarázza, túl a jón és a rosszon, ez így kerek.