Avagy a felébredés nem több több, mint egy belépő, a következő felébredéshez
Visszagondolva akár hihetném azt is, hogy rengeteg időt pazaroltam felesleges emberekre, szituációkra és gondolatokra. Gondolhatnám ezt, de nem gondolom. Az, hogy emberek többségének sem ideje, sem képessége nincs ahhoz, hogy megértse, vagy egyáltalán csak megismerje a dolgaimat, vagy csupán érdeklődjön iránta, nem jelent semmit, sem jót, sem rosszat. Valljuk be ez fordítva is igaz. Egy fele megyünk, de más úton haladunk, ám ami vár ránk, az biztosan ugyanaz.
Addig azonban kell legyen egy illúzió, nagy, de nem végzetes és egyáltalán nem lényeges tévedés, hogy az utak különbözősége más végkifejletet eredményez, pedig nem.
Nincs más csupán a pillanat, az elolvasott, vagy leírt mondatok varázsszőnyege, melyen lebegve azt hihetjük valami különlegesben részesülünk. Ám, ha elgondolkodunk azon, hogy mennyien vannak, akik nem is értik, nem is érzik, nem egy különleges mondat, de még egy egyszerűbb közlés suta, vagy jó megfogalmazása közötti különbséget sem, akkor akár megérthetjük a többletképességek feleslegességét is. Romlandó testünk ugyanúgy pusztul el, akkor is, ha értjük a költőket, írókat, filozófusokat és természettudósokat és akkor is, ha nem.
A világ ilyen szempontból nem igazságos, de nem is kell annak lennie. Mert miként a költő mondja a föld akár egy jó persely befogad, s az entrópia törvényei szépen egyengetik utunkat a kiegyenlítődés felé.
Míg ezt írom, Mozart muzsikája szól, az évszázadokon át ható zseni dallamai. Segít megélni az illúziót, hogy a létezés több, mint lélegzés, több, mint tápanyagok rafinált mechanizmusok útján történő beépítésével ellenállni ideig, óráig az entrópiának.
A látszat lehet akár egyenlő a valósággal is. Miként a bolondokháza Napóleonja is zavartalanul uralkodhat, ami másnak tévedés, az neki édes valóság.
Mindannyian az illúziók foglyai vagyunk, ha tudunk róla, ha nem, ha elismerjük, ha nem. A legjobb ebben az, hogy ez nem baj. Nem baj, ha tévedünk, nem baj ha rosszul látjuk a dolgokat, még az sem baj, ha megvetjük az illúziókat, nem baj, mert ez a megvetés is paradox módon csupán csak illúzió.
Körülöttem mindenütt könyvek, a hangszórókból varázslatos dallamok üzenik, hogy az illúziók, évszázadok hátán lovagolva megérkezhetnek hozzánk is, valahonnan a távoli múltból, vagy a párhuzamosan futó jelenből, ki tudja. Lehet Nietzsche, Broch, Erasmus, Koestler itt ülnek mellettem és itt, pont most írják a könyveket, amik közben már fent vannak a polcokon.
Átadni magunkat a felismerésnek, hogy nincs felismerés, csupán illúziók vannak, ábrándok, melyek úgy tesznek, mintha lehetséges lenne felismerni valamit, ami amúgy bizonyosan nincsen.
Elgondolni, hogy valahol, valamikor, valakik tudták a bizonyosat, egyenlő a bomlás tagadásával, de tagadható-e a termodinamika második tétele?
A filozofikus lélek egyensúlyra törekszik, meditál, a hisztérikus, kezet emel magára, bármilyen furcsa a második éri el hamarabb az egyensúlyt, vannak nehezen, vagy egyáltalán nem cáfolható tételek.
Ám ha ez így van, mi szükség van Mozart zenéjére, mi szükség a jól sikerült mondatokra, mi szükség az illúzióra? Igazából semmi.
Ám úgy tenni, mintha lenne értelme hinni egy soha be nem következő állapotban, maga a létezés. Úgy adni meg magunkat az entrópiának, hogy közben végig azon dolgozunk, hogy a semmi a valami illúzióját keltse, maga a művészet, az önmagukba zuhanó fekete lyukak valódi tudománya.