Egyedül vagy?

 

Az emberben időnként felmerülhet a kérdés, amikor hihetetlen rossz, vagy éppen nagyon jó dolgokat tapasztal meg, hogy esetleg ez az egész nem is létezik, hogy csupán egy megrögzött álmodozó álmodja vele, róla ezeket a dolgokat.

Vajon mi az igazság? Vajon minden, ami velünk történik, csupán álom? Vagy tényleg ennyire csodálatos, vagy éppen szörnyű a világ?

A fenti kérdésekre a választ megkeresni nem éppen könnyű, de az is lehet, hogy lehetetlen. Most éppen azt álmodom, hogy blogot írok a lehetetlenségről, aztán majd azt álmodom, hogy néhányan olvassák és lesznek, akik egyetértenek vele, mások meg nem.

Ám az is lehet, hogy nem álom, hogy valóban létezik egy szörnyű szövetség, amely időnként robbant vagy éppen embereket lő halomra, hogy valóban vannak „emberek”, akik gyermekeket erőszakolnak meg, és van naplemente, van szerelem, és vannak csodálatos tengerpartok, lélegzetelállító hegyek.

Nem tudhatjuk. Egyet tehetünk csupán, hogy elfogadjuk azt a feltételezést, hogy mindez és még sok minden más is valóban létezik, hogy itt vagyunk ebben a világban és alakíthatjuk, formálhatjuk azt valamennyire.

Elfogadjuk, hogy vannak emlékeink, amelyekről tudunk, és vannak olyanok is, melyekről ugyan nem tudunk, de valahol a tudatunk mélyén újra és újra felbukkannak, hogy rossz sorsunk negatívját előhívják.

Lehet, tényleg hatása van a szavaknak, hogy igaz a mondás, miszerint kezdetben vala az ige, és hogy ez az ige a kimondott szó, a megélt gondolat, valóban életre kelthet dolgokat, jókat vagy éppen rosszakat.

Mi tehettünk hát, hogy démonaink, ha valóban vannak, eltűnjenek? Rengeteg könyv és internetes oldal foglalkozik ezzel. A legtöbbjük arra biztat, hogy légy tökéletes, és van, amelyik azt állítja, már most is az vagy.

Tökéletesnek lenni, vagy azzá válni olyan kihívás, amely a legtöbbünket megoldhatatlan feladat elé állítja. Már az sem könnyű, hogy definiáljuk a célt, a tökéletest. Milyen az a tökéletes ember, az ember feletti, melyről Nietzsche is beszélt. Átnézhetünk még ezernyi definíciót, vagy csak egyszerűen nekikezdünk. Megtanulhatjuk az ősi, vagy éppen a legújabb meditációs technikákat, ám egy idő után a pillanat, amikor tökéletessé leszünk, minduntalan elillanni látszik. Ott maradunk egyedül, becsapottan, egy ideig nyalogatjuk a sebeinket, aztán bepötyögjük kínjainkat a keresőbe , vagy éppen a könyvesboltban látunk meg egy új könyvet, amivel ismét jegyet válthatunk a tökéletesség felé.

El kell-e fogadnunk hát a tételt, hogy egyedül vagyunk, és nekünk kell megoldanunk mindazt, ami rosszat tapasztalunk, vagy mégis gondolhatjuk azt, hogy nem vagyunk egyedül? Gondolhatunk arra, hogy aki éppen panaszkodik nekünk, az nem egy rossz álom, hanem egy valós személy, akinek ugyanazok a bajai és ugyanúgy egyedül érzi magát a világban, mint mi. Amennyiben úgy döntünk, hogy egy létező világban élünk, máris kimondhatjuk a szót, az igét, veled vagyok, veletek vagyok.

Persze ettől még nem változik semmi, mert a valóságot egyedül felismerni, illetve elismerni, hogy létezik, még nem elég, ezt kell tenni a többieknek is.

Álmodok egy álmot, melyben nem álom vagyok, hanem hasonló sorsokkal körül vett valóság, mely megpróbálja kitörölni, illetve hatástalanítani a rossz emlékeket, megpróbálja feldolgozni a múltat. Azt a múltat, ami csak következményein keresztül létezik. Ezek a következmények azonban egy valós világban, még az álmodottnál is valóságosabban léteznek.

Ebben a valóságban egyedül, vagy együtt létezni nem könnyű, de nem is lehetetlen.