Életünk tévedéseken alapul. Nem csak egyeseké, hanem mindannyiunké. Ez alól senki nem kivétel, ismétlem, senki.
Első és legfontosabb tévedésünk az, amely önmagunkhoz kapcsolódik. Él a fejünkben egy kép önmagunkról, ez a kép általában csupán részleteiben hasonlít a valóságra. Amennyiben ügyesek vagyunk, akkor az emberek többsége gondolhat olyannak, amilyennek mi is gondoljuk magunkat, ám ez az eredeti kijelentésen nem segít.
Tegyünk egy kísérletet és egy magányos, lehetőleg csendes helyen tegyük fel magunknak a kérdést: Ki vagyok én? Ha azonnal érkezik egy válasz, akkor vizsgáljuk meg, mennyiben azonos az eddig magunkról gondolttal és miben tér el. Valószínűbb azonban, hogy a válasz csak nagyon sokára, vagy soha nem jön meg.
Ami ebből következik, az maga a meghasonlás, ha nem tudjuk, kik vagyunk, az sem biztos, hogy vagyunk-e egyáltalán.
Itt érkeztünk el az igazi kérdéshez, megismerhetjük-e egyáltalán, hogy valójában mi folyik körülöttünk? Lehetnek-e fogalmaink a körülöttünk mozgó, hozzánk hasonlóan bizonytalan énképű emberekről?
Csupa, csupa olyan kérdés, amit szinte soha, vagy csak nagyon ritkán és általában krízishelyzetben teszünk fel. Ezért hagyjuk magunkat megvezetni, ezért csalódunk emberekben, ezért mérjük fel rosszul a helyzeteket, ezért van az, hogy az élet legtöbbünk számára egy bizonytalan kimenetelű szerencsejáték.
Lehetne-e ez másként? Ha igen, akkor miként tekinthetnénk a köztünk és a valóság között lebegő fátyol mögé?
Ez az a kérdés, amit az emberek évezredek óta kutatnak, vallásokat, technikákat hoztak létre annak érdekében, hogy az a bizonyos fátyol, akár csak egy pillanatra is, de fellebbenjen. Vannak legendák, melyek szerint voltak emberek, akiknek ez sikerült, Jézus, Buddha, Mohamed, hogy csak a legismertebbeket soroljam, ám ha követőiket nézem, akkor vagy a félreértések miatt ekkorák a különbségek, vagy, mert csupán legenda a siker, és a szándék ellenére a betekintés nekik sem sikerült.
Mit tehet hát az ember, bizonytalan önképével, téves társadalomismeretével?
A tények hideg vasa majd lemetszi rólunk, a téves emlékezést, nem marad, csak egy tétova mozdulat, mely búcsút int az e világi bizonytalan létezésnek.
Mindegy lesz majd, hogy feltettük vagy nem tettük fel a kérdéseket.
Addig is? Addig is csak tévedjünk vidáman tovább. Hosszú ideje folyik ez a játék, ha az őseinknek jó volt, jó lesz nekünk is. Nincs, aki megváltson bennünket, és mi sem válthatjuk meg önmagunkat.
Már köszörülik a hideg késeket, a valóság fenőkövén, addig is kérjünk egy jó kávét, mert nem tudhatjuk, meddig kell még várnunk.