Már majdnem két órája ment a műsor, illetve beszélgetés, vagy irodalmi est. Nem igazán tudta minek nevezze. T. mester jutott eszébe, aki minden irodalmi estre készülődés közben elmondta, hogy egy ilyen est, ne legyen több, mint ötnegyed óra, így mondta, ilyen akkurátusan és így is gondolta. Mert, így érvelt, ennyi idő alatt azok is megunják, akik valóban érdeklődnek, aki meg csak pofavizitre jön, az már fél óra után halni készül.
A közönségre nézett, de nem látta rajtuk a halál jeleit, pedig már hétnegyed óránál jártak.
Beszélgető társai egy költő, egy író és a moderátor újságíró a valóságról, illetve annak értelmezéséről vitáztak. Ő maga csak ritkán szólt hozzá, próbált végig kívülállóként viselkedni, mint ahogyan valójában az is volt. Nem gondolta magát költőnek, pedig megjelent már pár kötete és írónak sem, hiába volt túl egy tucat könyvön, skatulyának érezte ezeket a jelzőket. Azt sem tudta minek jött el egyáltalán, de valahogy úgy érezte, nem lehet mindent lemondani. Most persze már pontosan tudta, miért ne lehetne, tudta, hogy semmit nem nyer azzal, hogy eljött, mint ahogyan nem is veszített volna semmit, ha otthon marad.
Ám most már nem volt mit tenni, itt volt. Arra gondolt, akár részt is vehetne a beszélgetésben, igen talán azt kellene tennie, de tudta, hogy ez nem jó ötlet, ha belekezd, pillanatok alatt lehengerlő üzemmódba kapcsol és onnantól az est egy kinyilatkoztatássá válik, egy erre a napra rendelt új evangéliummá, ezt pedig nem akarta, nagyon nem.
Az író és a költő között éppen arról ment, a diskurzus, hogy vajon tényleg olyan nagy bajok vannak-e a kultúrpolitikában, vagy ez csak a szokásos baj.
– László, te mit gondolsz erről?- szegezte neki a kérdést az újságíró, így próbálva menteni az elfajulni készülő konfliktust.
– Már miről mit gondolok?- kérdezett vissza, mert nem gondolta, hogy bármiről is, ami eddig elhangzott, gondolnia kellene valami.
– Béla azt állítja, hogy a politika közvetlenül beavatkozik, méghozzá nagyon agresszívan, a művészeti életbe, Sándor szerint pedig ennyi beavatkozás mindig volt. Mit a véleményed?
– A véleményem az, hogy erről nem kellene véleményt alkotnom, de ha már így nekem szegezted ezt és láthatóan azt várod, hogy én majd ide vagy oda állok, akkor ki kell ábrándítsalak. Ezek a dolgok nincsenek.- a közönség valami feszültséget érezve teljesen elcsöndesedett, beszélgető társai is láthatóan kissé megdöbbenten néztek rá. Béla azonban a szokásos aktivizmusával azonnal támadásba lendült.
– Mi az, hogy nincsenek? Én naponta tapasztalom a hol nyílt, hol sunyi beavatkozást, a fenyegetést, a …- Béla egészen szürreális fejtegetésbe kezdett, melynek a végén még azt is beavatkozásnak állította be, amikor az önkormányzat autója házhoz vitte neki elvesztett igazolványát, mert biztosan akarnak tőle valamit, egy hajléktalan után nem vinnék, és így tovább…- és akkor te azt mondod, hogy ezek a dolgok nincsenek?
– Persze, hogy nincsenek.
– Te neked fogalmad nincs a valóságról.
– Miről?
– A valóságról, arról, hogy hogyan mennek itt a dolgok.
– A valóság, abban a formában ahogyan te gondolod nem létezik. Most ne vágj közbe, légy kicsit türelmes. A valóság csupán egy idea, egy magunknak hazudott illúzió.- Béla újra közbe vágna, de az újságíró egy mozdulattal csendre inti- Talán furcsának hangzik ez így elsőre, de gondoljuk meg, egy szubjektum, képes lehet-e megállapítani mi az objektív valóság? Ez úgy általában nem lehetséges. Persze vannak példák, az élet apró szegmensei, amikor ez működhet, a mérnök, a tudós mérhet, kiszámíthat és esetleg még éppen el is találja az objektív valóságot. Ám, azért időnként előfordul, hogy az épület összeomlik, a gép nem működik, a tudós mérésekkel bizonyított elmélete, nem állja ki a gyakorlati próbát. Tehát akik pontos eszközökkel, műszerekkel dolgoznak is tévedhetnek, akkor egy saját érzelmei által vezérelt emberi lény, hogyan ne tévedne? Igen téved, nézzétek csak az időt, ami hol röpül, hol vánszorog a körülményektől és az érzékelő állapotától függően. Amennyiben pedig az előbb említetteket elfogadjuk, akkor sem a Bélának, sem a Sándornak nem lehet igaza, illetve igaza lehet mindkettőnek, ha viszont így van, akkor az állításom, hogy ezek a dolgok nincsenek éppen annyira igaz, mint az, hogy talán mégis vannak. Tehetünk-e ez ellen bármit, megválaszolhatjuk-e ezt a kérdést? Bizonyosan nem, mert a döntéshez nincsenek mérőeszközeink, csak érzeteink és az azt leíró bizonytalan szavaink, mert a nyelv, a maga végtelen variációs készletével éppen olyan bizonytalan, mint maga az élet, amit leírni próbál. Tehát, itt immár lassan egy órája olyasmin vitatkoztok, ami nincsen. T. mester megmondta, irodalmi estből ötnegyed óra éppen elegendő, mert az alatt az is megunja, aki valódi érdeklődéssel ment oda. Ezen tehát már bőven túl vagyunk, engedjük hát el a közönséget, akik hősiesen kiállták ezt a semmiről nem szóló műsort. A csúcson kell abbahagyni mondják ez itt most nem sikerült, de jobb abbahagyni bármikor, mint folytatni, akár csak egy kicsivel is tovább. Hölgyeim és uraim köszönöm, hogy nem gyújtották ránk ezt a kócerájt és csak remélni tudom, hogy holnapra elfelejtik ezt az egészet. További szép estét. Béla még megpróbált megszólalni, de a nézők felállva tapsoltak vagy két percig, aztán pillanatok alatt kiürült a terem.
Mosolyogva nézett a szereplő társaira, láthatóan mind hárman sokkos állapotba kerültek. Szó nélkül fogtak kezet vele.
Míg hazafelé ballagott arra gondolt, még mindig ott ülnek és nézik a kiürült termet, de nem így volt. Másnap az internetről tudta meg, hogy miután elment, Béla képen törölte Sándort, aki erre egy erőteljes sípcsont rúgással válaszolt, a kontaktus eredményeképpen Sándor két foga kilazult, az egyiket ki is kellett húzni, Béla pedig gipszet kapott a lábára. Somolyogva állapította meg, hogy találkozásuk a nem létező valósággal, meglehetősen fájdalmas illúzióként jelentkezett.