Az 1847-ben keletkezett kommunista kiáltvány, lényegében az emberi természet egyik alapját, a felhalmozás és az ebből fakadó magántulajdon intézményét támadja. Ebből keletkezett némi, több mint egy évszázadnyi baj.
1924-ben aztán a szürrealisták, akinek az alapvetését először Andre Breton foglalta írásba, szürrealista kiáltványként, az ember egy másik fontos tulajdonságát a gondolatok realista módon történő kritikáját próbálta lebontani. Ebből a törekvésből már nem baj, inkább remekművek születtek.
Mára láthatjuk, hogy mindkettő törekvés kudarcot vallott, a magántulajdon és az ebből fakadó egyenlőtlenségek kezelése még részben sem sikerült. A másik törekvés pedig, hogy teret adjunk az irracionalitás gyönyöreinek immár kilépett a művészet keretei közül és társadalom formáló erővé lett.
Eljött, hát az ideje egy új kiáltványnak, mely egyszerre vet véget minden illúziónak.
Alapvetés: MINDEN ELVESZETT.
Kérdés csupán annyi, mi az a minden, ami elveszett?
Elsősorban elveszett a békés Európa mítosza, Toldi nehéz köve egy megzavarodott kézből röpülni kezdett és senki nem tudja hol áll meg és megáll-e egyáltalán.
Elveszett ezzel együtt, a kényelmes, tervezhető és folyamatosan javuló élet reménye.
Valamint elveszett az európai kultúra is. Maradnak persze Észak-Amerikában szigetecskék, ahol őrzik majd egy ideig még, de ott sem sokáig.
Mert a keleti (itt nem a kelet-európaiakra gondolok,) hódítókat nem fogja érdekelni, hogy miről írt 1924-ben Breton, de még az sem fogja érdekelni, hogy mit írt Tolsztoj vagy Dosztojevszkij. Ők csak új életet kezdenek a romokon.
Ezért mindenki, akinek több az európai kultúra a csinos cipőknél, a szép ruháknál és halk porszívóknál, az gondolja ki, melyik az a pár könyv, amit túlélőként (ha lesz akkora szerencséje) magával vihet, hogy menekülés közben, az esti tűznél emlékezhessen, a Vergiliustól, Ecoig ívelő évezredekre.
Igen, minden elveszett, hogy mikor fog ez pontosan látszani, holnap, vagy csak tíz év múlva, nem tudom, de én már félretettem József Attila összegyűjtött verseit, Weöres Sándortól A teljesség felé című könyvet és Szabó Lőrinc Buddha tenyerén című kötetét. Ezek nem foglalnak sok helyet egy hátizsákban és a futásban sem akadályoznak a súlyukkal. Ennyi. Ezekből fogok felolvasni szerencsés sorstársaimnak egy-egy reményeket keltő estén, de mindig azzal fejezem majd be, az, hogy esetleg eljön a holnap, az nem jelenti azt, hogy a következő holnapnál többre is van remény.
Mert nincs remény, mert minden elveszett.