Eljön az idő, amikor az ember kíváncsi lesz arra, hogy vajon mi lakhat az emberekben, úgy általában. Ha az ember sokat olvas, lehetőleg jó könyveket, különböző vallások iratait, pszichiáterek könyveit, akkor kaphat bizonyos képet, de valami hiányérzet azért marad, mintha lenne egy szürke zóna, a normális és a nem normális között, ami valamiért rejtve marad.
Ennek a szürke zónának a feltérképezéséhez, egy új, a mai korban keletkezett eszköz adhat segítséget, egy magamfajta amatőr kutakodónak, hogy kicsit belepillanthasson abba, amibe eddig bizony igen nehézkes volt belelátni. Ez az eszköz a közösségi média, azon belül is a komment folyam.
Itt, mintha egy más dimenzióba kerülne az ember, az a tény, hogy nem kell szemtől szembe beszélni, sokaknál teljesen új ént hoz felszínre. Normális beszéd közben megőszült nagymamák és nagypapák fordulnak ki magukból, több diplomás emberek feledkeznek meg a normális kommunikációról, úgy fedik fel frusztrációikat, mintha nem lenne holnap, mintha nem fordulhatna elő, hogy verbális lávaömléseiket, gyermekük, unokájuk, barátjuk vagy éppen a szüleik, munkatársaik és akár a főnökeik is olvashatják.
Kutatási módszerem viszonylag egyszerű volt. Az adott téma vagy abból egy részletnek a kritikája. Ez nem csak a politikai posztoknál működött, hanem szinte minden témánál. Érdekes volt például megfigyelni, hogy egy adott bulvárhír megjelenésekor, elég volt a hír főszereplőjéről megkérdezni, hogy ki ez, és már indult is a komment kommandó, hogy megpróbáljon néhány verbális durvasággal lemészárolni.
Ezeknek a hullámoknak a további korbácsolásához nem kellett mást tenni, mint végtelen türelemmel tovább kérdezősködni, érvelni, egy pillanatig sem megsértődni vagy komolyan venni a beszélgetőtársat. Ettől általában, még művelt, több diplomás embereknek is messzire gurult a gyógyszere, és immár az érvek helyett, a trágár kifejezések, a személyeskedés, sértegetés került előtérbe. Előfordult, hogy a durván sértegető, jogi lépéseket helyezett kilátásba, mert nem sértődtem meg, csupán valamilyen, a kommentelőre szabott provokációval éltem.
Bevallom őszintén, kutakodásom az emberi lélek, a köznapokban rejtett, de amúgy könnyen kiismerhető útvesztőiben, egy idő után bizony, élvezetessé vált számomra, amit így utólag, akár szégyellhetnék is, de ennyi gyarlóságot magamtól is el kell viselnem. Egyfajta virtuális Mengeleként viselkedtem, azonban kutatásaim rólam is kiderítettek pár dolgot, pedig eredetileg nem ez volt a cél, de nem baj. „Ismerd meg Önmagad” áll a delphoi jósda falán, „Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van…” mondta a Háromszor magasztos Hermész, nem tapasztalhatod azt meg másokban, ami benned nincs meg, mondom én.
Végül is összegezve tapasztalataimat, annyit mondhatok, hogy tulajdonképpen csupán sejtéseim kerültek részben igazolásra, ám az emberi lélek, igazából éppen úgy megfejthetetlen talány maradt, mint előtte volt.
Lehet, csupán pár hónapot vagy évet kell várni a kísérlet után és egyszer majd kikristályosodik valamiféle felismerés.
Egyelőre függöny, meghajolni se nekem, se a kísérlet alanyainak nincs oka.